Szombat reggeli kényelmes indulás után kb. 6 órával fokozatosan rajzolódott ki előttünk a párából a Magas-Tátra vonulata. Ótátrafüreden, az Erika Panzió mögött tettük le az autót. Mindenki elfoglalt egy kisebb parcellát a betonon, és elkezdődött a mustra: ez kell, ez nem kell fönt. Mi csak reménykedtünk, hogy mindent elpakoltunk, amire szükségünk lesz a 4 nap alatt, és amit tanácsoltak tapasztalt túravezetőink. Itt szembesültünk vele, hogy ezt a súlyt a 4 napból 3 napon keresztül kell majd magunkkal cipelnünk.

A célpont a Zamkovszky-menedékház (Zamkovského chata), itt fogjuk tölteni az első 2 éjszakát. A sárga jelzést követve 2 óra 15 perc a menetidő. Vissza kellett fognunk magunkat, hogy tartani tudjuk az előírt menetidőt, ugyanis erős botanikai, rovartani és ornitológiai szenvedélyünk miatt legszívesebben már az első pár méter megtétele után előkaptuk volna a fényképezőgépet, hogy befeküdjünk egy színes virág alá, vagy utána másszunk a bokorba az első fényeshátú kis bogárnak.

Néhány kép a gazdag növényvilágból 

Fixáltunk néhány kifejezést, amire szükségünk lesz a 4 nap alatt: Dobrý deň! (Jó napot!), D’akujem! (Köszönöm!), Jedno pivo prosím! (Kérek egy sört!). Ez utóbbi ismerete nem kevésbé szükséges, mint az előbbi kettőé!

Keskeny, köves úton haladtunk, út közben sokan jöttek velünk szembe. Mellettünk jobbról hangosan dübörgött le a sziklákon a Tar-patak, előttünk a fenyőtörzsek, körülöttünk áfonyabokrok. Út közben számos fotótéma került elénk: vízesések, sziklák, egy barátságos róka és maguk a csúcsok. Rátértünk a Tatranská magistrala-ra, a „tátrai autópályára“, ami kb. azonos szintben vonul végig a Tátrán. Végül az utolsó kanyar után elértük a Zamkovszky-házat. Nem bántuk.

A Zamkovszky ház

 A beharangozott földön alvás után kellemes meglepetés ért, amikor megtudtuk, hogy a „matraclágerben“ kaptunk helyet. Örültünk neki, jelentsen bármit is a szó. Fölcuccoltunk a tetőtéri kis helységbe. Vacsora után kiültünk a teraszra, ahol a fiúk megtervezték a másnapi útvonalat: át a Téry-menedékházba a zöld jelzésen, onnan át a Vöröstorony-hágón a sárga mentén a Rabló-házig, majd a kéken vissza a Zamkovszkyba. A sör mellett különböző kalandokat hallhattunk a fiúktól sziklamászásról, felszerelésekről, magashegyi túrákról.

Másnap, reggeli után kellemesen hűvös időben indultunk útnak. Cirbolya- és törpefenyők között vezetett az utunk. Egy-két kanyar, és úgy éreztük, mintha valami elvarázsolt világba léptünk volna be. Hatalmas páratömeg kúszott fel, ami hol eltakarta, hol felfedte a mellettünk lévő csúcsot, és kísérteties hatást kölcsönzött fényképeinknek. A madárdal lassan megszűnt, helyét szokatlan csönd vette át. Nem vágytunk le a civilizációba. Élveztük a csöndet, az élénk színeket, amiket a pára még intenzívebbé tett. Lassan elfogytak a törpefenyők és átvették helyüket a füves, majd a kopár sziklák. Mormota éles füttyét hallottuk valahonnan a ködből. Ha lemaradtunk, az előttünk haladó társunk hirtelen nagyon kicsinek tűnt – újra és újra rájöttünk, hogy a távolság itt nagyon is csalóka. Cikk-cakkban haladtunk fölfelé, majd elhangzott a legkedvesebb mondat: „Az ott már a ház!“

A Téry-menedékház 

A Téry-menedékház gyönyörű helyen áll: előtte  kék tengerszem és a hófoltos csúcsok között. Leültünk a tó mellett egy sziklára, és élveztük a víz csobogását, a szelet és a látványt. Hamarosan négy zergét vettünk észre a hegyoldalban. Milyen ügyesen mozognak a köveken! Körülöttünk harangvirág, gyapjúsás. Az előttünk magasodó csúcs tiszteletet ébresztett bennünk és eszünkbe juttatta, mikor ezek a hatalmas sziklák még keresték a formájukat és helyüket, majd mikor a „finommunkát“ a gleccserek elvégezték.   

Rövid szusszanás után elindultunk a Vöröstorony-hágó felé. Ereszkedés a völgybe, majd irány felfelé. Az utolsó szakaszon láncos-létrás segítséget kaptunk. Határozottan jól jött, hogy másztunk már sziklán. Egymás után kapaszkodtunk föl. Nem volt túl meredek, de úgy éreztem, egy standolás a csúcson sokat javítana a közérzetemen. Előttünk egy barátságos szlovák srác haladt elszakadva kissé a társaitól. A gerincen rövid növénytani egyeztetés, majd ereszkedés az apró köves hegyoldalból. A siklással még nem mertünk megpróbálkozni.

A Vöröstorony hágó

Hamarosan megláttuk a Rabló-házat. Közelinek tűnt, de megint csalódnunk kellett. Hosszú, monoton gyaloglás következett a sziklás hegyi ösvényen. A zuzmó neonzöldre színezte a kőtömböket. Keskeny, köves ösvényen haladtunk a hegyoldalban. Az utolsó kanyarban már számos túrázó járt előttünk vagy mögöttünk, ebből sejtettük, hogy már nincs messze a ház. Környékén újra visszatértek barátaink: a tárnicsok, törpefenyők, áfonyák, harangvirágok és egy magányos zerge.

A Vöröstorony-hágóból lefelé 

A menedékháznál rövid sütkérezés következett a sziklás domboldalon. Micsoda hegyi emberek! – gondoltam magamban – Tudják, hol kell horpasztani! Itt újra találkoztunk a szlovák sráccal. Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk a kék jelzésen vissza a Zamkovszkyhoz. A Közép-orom nevű bércet egy kezdetben törpefenyőkkel szegélyezett út kerülte meg, ami egy idő után átváltott lucerdőbe. Nagyon élveztük a kőről kőre lépkedést. Más ez, mint aszfalton vagy egy kitaposott erdei úton sétálni, a lényeg, hogy megmaradjon az egyensúly és a lendület.

Egy jellegzetes kép a fiúk szerint

Időnként megálltunk vizet szűrni és ez jó alkalmat adott a fényképezésre. Az erdei szakaszon vastag fenyőtörzsek vettek körül bennünket. Otthon éreztük magunkat ezen az idegen tájon. Elértük a csomópontot, ahol a már ismert piros jelzésen tértünk vissza a szálláshelyünkre. Az estét különböző helyi finomságokkal zártuk, például Tomas barátai és üzletfelei tették felejthetetlenné és álmatlanná az éjszakát. A fáradtságnak ezen a fokán az sem volt meglepő, hogy Sanyi egy szőke szlovák csajjal beszélte meg a másnap reggeli hatórás kelést.

A következő nap célja a Zöld-tavi menedékház volt, és az előző napi becslések szerint rengeteg km és 500 m emelkedés után 600 m ereszkedés várt ránk. A Tatranska magistralan haladva idős törpefenyők között elértük a Kő-pataki menedékházat, majd a Lomnici felvonó épületét. Ezután következett az az emelkedő, amit még az ellenségünknek sem kívánunk. A 150-180 méteres szint kaptatóján azon gondolkodtunk, hogy a térképen vajon hány magassági vonalat tettünk már meg?! Kicsit elszakadva egymástól, mindenki a saját tempójában küzdött fölfelé. Lassan elértük a Nagy-Morgás-hágót. Számtalan fotó a csúcsról a völgy felé, egy csoportkép és tájékozódás után megkezdtük az ereszkedést. Fel lettünk készítve, hogy rövid szakaszon belül 600 méter szintet kell még veszítenünk a házig. A keskeny, meredek, köves úton itt-ott kapaszkodva haladtunk. Egy meredek szakaszon megint láncon ereszkedtünk le, így alig vártuk, hogy leérjünk a házhoz. A biztonságérzetünket nagymértékben csökkentette az út kitettsége, a fáradság és a hátizsákunk súlya, ráadásul ezen a szakaszon nem mertünk lemaradni fotózni sem.

A Nagy-Morgás csúcson 

Egy jó fotóért mindent meg kell tenni

Úton a Zöldtavi házhoz

Páratlan kilátás a Zöldtavi katlanra, és a környező hegy csúcsokra

A menedékház teraszán gasztronómaiai zsákutcába keveredtünk. Előkerültek a maradék kaják. Rájöttünk, hogy a májkrémes tortilla legalább olyan jó, mint a tortilla tormás majonézzel. Ezek pedig teljesen „kompatibilisek“ mind a sörrel, mind a tatransky caj-jal, sőt még a jagerrel és ezek végtelen számú kombinációjával.

A Zöldtavi ház

Életvidáman, és fáradtan

Melegvan, vagy mégsem?

A nap hátralévő részében csak rövid sétát tettünk a közeli vízeséshez. Közben további képek születtek mormotáról, hófoltról, szellőrózsáról.

Egy nyolcágyas szobában kaptunk szállást, ahol gyorsan elfoglaltuk az alsó ágyakat. Bíztunk benne, hogy egyedül leszünk, mert késő estig nem kaptunk szobatársakat. Mikor a völgyre sötétség ereszkedett, lassan álomba szenderültünk, de egy váratlan pillanatban a kilincs nyikorgására pattant fel a szemünk - megjöttek a szobatársak, szám szerint négy tagbaszakadt, szőrös, horkolósnak kinéző hegymászó - és igazunk lett... A felkelő nap fényénél - még mindig az ütemes, sűrű és hangos horkolás közepette - az ágyból is élvezetes volt az ablakon át kirajzolódó bíborvörös hegyek látványa.

Néhány reggeli búcsúkép után elindultunk egy kényelmesebbnek vélt úton Tátra-Lomnic irányába. A hajnali indulás miatt útközben reggeliztünk egy erdei pihenőhelyen, ahol Sanyi átment medvébe - legalábbis az arra haladó turisták szerint.

Hátha nem kell az aszfalton gyalogolni…

A műutat elérve a buszmegállóban stoppolni próbáltunk mi, csajok, de a szlovák autósok nem voltak készségesek… és a busz sem jött… így elsétáltunk a városközpontba, ahol a buszpályaudvaron fogtunk egy taxit, mely visszavitt minket az autóhoz. A tervezett menetidőt tartva 12 órakor indultunk haza egy csodálatos túra élményeivel.