Főleg ezekkel a jelzőkkel szokták illetni a Kárpát-koszorú csúcsán égnek meredő gránitparadicsomot. Személy szerint mindig két megközelítésben találkoztam vele elbeszélésekben: az emberevő szörny-hegység, ami az Eigerhez hasonlóan az arra tévedő hegymászók húsát eszi, és tornyait csonthalmok veszik körbe, illetve a bájos turistaparadicsom, ahol menedékház menedékházat ér, minden oromra felvonó vezet. Sokáig hallgattam és olvastam a hegységet körbelengő legendákat, például ’névadóm’, Tadeusz Piotrowski ’Viharban, Fagyban’ című remekművét, miben a hatvanas évek egyik legmakverőbb téli mászását írta le többek között. A másik, jóval könnyedebb hangvételű mű Ivan Bajo ’Mosoly a kötélen’ című könyve volt, melyből megtudhatjuk, mit hogyan nem szabad hegyek között csinálni…
Fél év Skócia után 2008 nyarán az egyik első utam itthon a Mátrába vezetett, ahol Kiss Petér barátommal 2 napot garázdálkodtunk a Csörgő-völgy fölötti tornyokon. A túra fénypontjai két szóló (Peti a Buda-rést, én a Madárfészkest másztam kötél nélkül) és egy mesterséges mászás, a Bárány-torony árnyékos oldalán vezető A2-re adott Steib-rés volt. Ekkor másztam először sziklán trepnivel, igaz csak másodmászóként. Egy héttel később a Bél-kő volt a cél, de egy törött kalapácsnyél egy másik bányába száműzött bennünket, ahol kedvünkre skyhookozhattunk.
Június végén Peti azzal a hírrel keresett meg, hogy a Tátrában kilátás van pár szép napra, meg kellene próbálni… A ménteleki falunap után 2 nappal, még kissé huzatos fejjel indultam el Gyöngyösre, ahonnan másnap hajnalban indultunk tovább Poprádra. A hajnali jegyvétel nem egészen a terv szerint zajlott, mivel aznap reggel nem adnak ki nemzetközi jegyet. Miért nem? Mert nem ma adnak és kész. Csak hogy tudjuk hol vagyunk… Peti egy miskolci barátja segített végül, egy kisebb vasúti szabálysértésnek köszönhetően pár órával később már a poprádi hegyivasúton csodáltuk a felénk magasodó gránittornyokat.
A ’hegyi Combinoról’ Ótátrafüreden szálltunk le. Az idő majdnem csodálatos volt, hisz a Nagy-Tarpataki-völgy felső szakaszát sűrű köd borította. Ebben a ködben nagyon izgalmas volt első uticélunkat, a Katalin-csúcs északnyugati falát keresni. Először sikeresen túlmentünk, de naplementére már a falhoz vezető kuloár alatti bivakban bontottuk ki a hálózsákjainkat. A bivakként egy hatalmas kőtömb alatti üreg szolgált, amiben elférni még elfértem, de bent megfordulni…na azt nem tudtam, és a hátizsákom is inkább kint maradt hely szűkében. Peti pedig a bejárattal szemben telepedett le. Kora reggel a helyi zergék figyelő tekintete mellett nekivágtunk a felettünk kanyargó kuloárnak. A szűk folyosó úgy 45 fokos volt, tele firnnel. Nemsokára felértünk a kuloár tetejére, a fal tövébe. Kicsit meredekebb kőmező vezetett a beszálláshoz, amit egy dicső múltat idéző rozsdás szeg jelezett az utat jelentő repedés tövében.
Peti kezdett bele az első hosszba, melyet még három követett, mind A2 fokozatban. Felért egy keskeny párkányra, amit igencsak meg kellett becsülni, mert nem volt túl sok belőle a falon. Elindultam utána felfelé a hideg kövön. A befelé dőlő táblán úgy gondoltam fel tudok jutni egy darabig szabadmászással is, így egyik kezemmel a repedésbe, másikkal egy peremre fogtam, kerestem egy lépést, és elindultam – volna, ha ki nem törik a az egyik fogásom, és stabil lépés hiányában beleestem a kötélbe, ami még nem igazán volt behúzva, és egyébként is megvolt az a jó tulajdonsága, hogy inkább nyúlt mint tartott…így az érdességben a sajtreszelővel vetekedő kőzeten csúsztam úgy 2-3 métert…tíz ujjal ’fékezve’. Így tíz vérző ujjal vágtam neki – immár a szokásos módon trepnivel – a repedésnek. A trepnifokként újjászületett Salgó-polc lábak jól szolgáltak, így sikeresen ’leküzdöttem’ az első hosszt. A párkányról tovább indultam, a haladásomat néhány benthagyott szeg könnyítette, nem úgy, mint egy messzi gyűrűsszegből lógó kötélgyűrű, amibe belekapaszkodva azt egyből a völgy mélyére továbbítottam. Kicsit hosszabb ideig tartott a hossz mászása, mint Petinek az előző, már napsütésben értem el a következő standot, ami az előzőhöz semmiben sem hasonlított: egy áthajlás alatt néhány szivaccsá ázott faék jelezte a kötélhossz végét. A repedés itt kicsit tágabb volt, így stand gyanánt pár friendet el lehetett helyezni, de a faékek természetesen a legjobb helyeket foglalták el… A biztosítás a trepni fokaiban állva történt, amikor a beülő már lenyúzta a maradék combomat is. Peti felért, majd folytatta a mászást felfelé. Hossz vége, indultam utána. Egyszer hátrafordulva azt vettem észre, hogy előttem-utánam 5 méter tiszta látótávolságot tejföl sűrűségű köd követett. Érdekes volt a ’semmiben’ mászni. Mire felértem, a köd leszállt, és a délután is kezdett kicsit elfogyni. A stand az út nevét adó Y alakú repedés-elágazásnál volt. Innen az utolsó hossz következett, ami egy bal traverzzel kezdődött, a repedést követve. Ebben a hosszban volt az út két, számomra legkockázatosabb közteselhelyezése: az egyik a traverzben egy legfelső fokból történő balkezes szegelés volt, a másik pedig a traverz után egy trükkös ék-elhelyezés volt két letört kődarab között. Mikor már közeledett a kiszállás, hátrapillantva észrevettük a lengyel oldalról közeledő viharfelhőket, amik gyorsabb mozgásra kényszerítettek, már amennyire ez ott lehetséges volt. Az utolsó stand egy lejtős párkányon volt, amin minden mozgott, a stand maga két rozsdás szeg volt, amiket beljebb kalapálva legalább a lelkiismeretem megnyugodott. A vihar már közel járt, amikor Peti felért, és nekikezdtünk az ereszkedésnek az ismeretlenbe. Összekötöttük a két kötelet ( egy 60as egészkötéllel másztunk, egy másik, 50 méteres kötelet az elölmászó a beülője hátuljára kötve húzott maga után), és elindultunk bele a sötétbe, mert közben jócskán elkezdett sötétedni, és biztos ami biztos elkezdett egyre jobban fújni a szél, a közeledő vihart jelezve. A első ereszkedés alján egyszer csak Peti hangja harsogta túl a szélzúgást:
- Láttál arrafelé két nittet?
- Igen, miért?
- Szerelj be azokba, mert itt már nincs semmi.
- Te miben vagy?
- Egy tricamben lógok. Siess!
Csodás… Megtörtént az átszerelés, lentebb már nem vártak ilyen meglepetések, már sötétben és szemerkélő esőben értük el a kuloár tetejét. Mire megtaláltuk hágóvasakat és a csákányokat, már rendesen szakadt az eső, üvöltött a szél, és elkezdett dörögni-villámlani. A hosszú és kilátástalan lemenet során kétszer sikerült hágóvassal seggberúgni Petit, aki ennek nem igazán örült. A száraz bivak körül keringő reményeink gyorsan szeretfoszlottak, amint megláttuk, hogy az üreg is annak rendje és módja szerint szétázott. Peti bekéredzkedik az üregbe, oda kevésbé ver be az eső… Aludni nem igazán sikerült, reggel kissé nyúzottan ébredtünk, és közös megegyezéssel pihenőnapot tartottunk. A hegyoldalt telepakoltuk a száradó cuccokkal, egy közepes cigánytábor megirigyelte volna a káoszt. A száradás közben megszületett a másnapi mászás terve: a Főgerincen felmegyünk a Gerlachfalvi-csúcsra… A naplementét Guns N’Rosest és Mötley Crüe-t hallgatva bámultam egy kőtömb tetejéről…
Másnap hajnalban úgy-ahogy szárazon indultunk el a vághatatlan ködben a Hosszú-tavi ház felé. Innen csak a mászózsákokkal indultunk a Rovátka irányába, majd a Lengyel-nyeregnél kapaszkodtunk fel a Gerincre. A csúcs ködbe burkolózott, így az az alapvető elv határozta meg utunkat, hogy amíg felfelé megyünk, addig baj nem lehet, hisz a Kárpát-medence teteje volt a cél… Kis kavargás után a Tetlmayer-horhosban találtuk magunkat, ahogy az ég kitisztult, mögöttünk a Hátsó-Gerlach nyugati oldalában valószínűleg egy szerencsétlenül járt helikopter roncsait láthattuk… A gerinc utolsó szakaszára biztos-ami-biztos alapon szinkronba kötöttük magunkat, így biztonságban értük el a kereszt által jelölt csúcsot, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk... Pár fotó készülte után elindultunk visszafelé a horhosba, onnan pedig egy kígyózó meredek firncsíkon haladtunk lefelé, amíg egyszer csak azt vettük észre, hogy elfogyott a hegy, egy kisebb leszakadás tetején álltunk. Szerencsére találtunk két rozsdás szeget hevederekkel megfűzve…legalább nem mi vagyunk az elsők itt… Peti indult el lefelé, aztán én… A kiszerelni egy vízesés alatt kellett…az még hagyján, de még le is kellett rángatni a kötelet, majd le kellett mászni pár métert a vizes-csúszós kövön… Innen a kőlabirintus már könnyű terepnek tűnt, onnan pedig turistaúton mentünk vissza a ház felé. A Rovátkáról már látszott, hogy ezt a napot sem ússzuk meg eső nélkül, így majdnem futva tettük meg a hátralevő út jelentős részét, már szemerkélt az eső, amikor már közel kerültünk a házhoz, akkor kezdett el szakadni, amikor beléptünk a menedékházba. Égi háború kezdődött, sokkal vidámabban néztük sörrel a kézben, ablakon keresztül a szakadó jégesőt. Nagynehezen kaptunk szállást is, természetesen ’on the floor’, többek között egy magyar turistacsoport társaságában.
Másnap reggel a Vörös-torony volt a cél, azon belül pedig a Motyka-út. A nagy zsákokat egy kőtömb alá rejtettük, majd nekivágtunk az ötösre adott útnak. Egy bevágásban indult, majd traverz következett balra. A harmadik hossz volt számomra a legizgalmasabb: a stand (2 nitt!) után két jócskán kilógó rozsdás szeg után egy áthajláson kellett átmászni… a szegek messzinek és bizonytalannak látszottak, ahogy én sem igazán tudtam hogyan tovább…próbáltam valamit berakni, de a sovány repedésbe nem akart bemenni semmi. Peti közben megjegyezte, hogy oda egy ballnut kellene - na az nem volt nálam – de nyúljak tovább, egy jó fogás lesz feljebb (ő már korábban mászta az utat)…messzebb van, de jó. Végül sikerült elkapnom a tényleg jó peremet, ahonnan már egyszerűbbé vált az út. Még pár hossz után elértük a kiszállást, ahonnan a Vörös-torony-hágó felé vonultunk le. Visszamentünk a zsákjainkért, majd menetiránnyal szemben megtámadtuk az éppen bedugult hágót. Nem kis várakozás után sikerült átvergődni, a rengeteg turista nagyon lelassította a haladást, elég röhejes volt, hogy előttem-utánam mindössze egy könnyű kishátizsákkal ’felszerelt’ hegyjárók két kézzel kapaszkodva araszolnak a lánc mellett, míg mi legalább 25kg-s zsákok alatt görnyedve sietnénk lefelé, nekem ráadásul mindkét kezem tele volt a síbotokkal… Peti megunva az araszolást a sziklák melletti firnlejtőn indult meg lefelé, és annak alján várt rám. Átérve a Kis-Tarpataki-völgybe célunk a Sárga-fal volt. A Téry-ház alatti vízesés mellett találtunk egy kényelmes bivakot, ami mint később kiderült, könnyelmű választás volt…
Másnap azzal az elképzeléssel indultunk útnak, hogy mászunk a Közép-Ormon is, igaz mivel sikeresen elaludtam, ez meghiúsulni látszott, de még így is elsőnek értünk a populáris Korosadowicz út beszállásához. A kő még hideg volt, de elég gyorsan felértünk az első két, könnyebb hosszon. A harmadik hossz egy gyönyörű repedéssel kezdődött, Peti mászta előre, a negyedik, utolsó és egyben kulcshossz az enyém lett: egy megbízható, tökéletes kövön vezető táblatraverz, tele ezer éves szegekkel. Egy bevágás vezetett a kiszálláshoz, az út a csúcsról lefelé vezető gerincen ért véget. Itt tárult elénk a Közép-Orom teljes valójában…nem bántam, hogy aznap nem mászunk rajta. Peti javaslatára elindultunk a Katalin nemrég mászott fala felé, a kuloár végét jelző nyeregből csodáltuk a hatalmas táblát. Peti még felment a Közép-Orom csúcsára, én kicsit lentebb vártam rá, a felhőket bámulva a völgy fölött…
Levergődtünk a vízesés mellé, az elrejtett cuccainkhoz, és a másnapi mászást terveztük, amikor nem várt tényező zavart meg bennünket egy öntudatos tót atyafi személyében, aki annyira beszélt angolul, mint én szlovákul, de mondanivalóját a sok magyarázatot nem követelő ’kurvi madjari’ agyonismétlésével nyomatékosította. Fenyegetőzött tanappal, bírsággal, meg mindennel, amit szerény szókincse engedett. Követelte a mászásra jogosító papírjainkat, hát megmutattuk neki: Peti a szabályos Mhssz igazolványt, én meg jobb híjján az edinburghi mászóterem-bérletemet vettem elő, ezt nem igazán tudta hova tenni, de biztos ami biztos, leírta a rajta található címet (elképzeltem Martin, a falmester arcát, amikor kap egy bírságot Tahólandről…). Abban maradtunk, hogy lemegyünk a Zamkovski-házba. (utólag egy barátom segítségével kiderítettük, hogy valószínűleg a Téry-ház túlbuzgó gondnokával volt szerencsénk találkozni, akinek kedves szokása a bivakolók zaklatása…ha nem aranyárban mérnék a szállást, bocsánat ’on-the-floort’, lehet a fene se bivakolna…)
El is indultunk lefelé a völgyben, útközben megcsodáltuk a PP hatalmas plafonját, amit végül kihagytunk. A házban sikerült elintézni, hogy a hátsó udvarban található műhelypadláson alhassunk, ami jóval olcsóbb volt a szobás szállásnál. Egy sör mellett eldöntöttük, hogy a következő napi cél a Lomnic déli fala lesz, azon belül a Sláma-út, ami a hatalmas fal közepén vezet.
Reggel a Magistrálén átsétáltunk az Encián-házhoz, onnan pedig megkerestük utunk beszállását…itt kezdődtek a problémák, mivel ahányféle kalauz és leírás volt nálunk, annyi helyen jelezték az út beszállását. Végül a megfelelőnek tűnő helyen nekivágtunk a gránitrengetegnek, én kezdtem az első hosszt, az út nem volt túl bizalomgerjesztő, sem a kő minősége, sem a biztosítás lehetősége nem volt ideálisnak mondható. Majdnem kihúztam a 60 méteres kötelet, és volt úgy 4-5 köztesem, igaz az út nem volt túlságosan nehéz. Peti feljött, és kezdtük belátni, hogy igazából csak annyi biztos, hogy a Lomnic falában vagyunk, hisz itt lebeg fel-le a lanovka a fejünk felett… Abban maradtunk, hogy valahogy feljutunk, nem érdekes az út vonalvezetése. Ahogy így felfelé haladtunk, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nem igazán látjuk a lanovkát se, mert bejött egy felhő, ami nem kimondottan jó jel az adott helyzetben. Amikor már kezdett igazán rosszra fordulni az idő, úgy döntöttünk nincs más hátra mint előre, azaz lefelé. Standokat nem láttunk sehol, így nekiálltunk csinálni egyet, hisz jópár méter kötélgyűrűt hoztunk egyszeri használatra. Egy kőtömböt megkötve elkészült az első ereszkedőstand, Peti el is indult lefelé (itt is 2 kötelet használtunk az ereszkedéshez). A kötelet le lehetett húzni, így én is megindultam lefelé. A kötél lehúzása után nem találtunk jobb pontot, mint egy hatalmas kőtömb, amit persze nem ér körbe az összes gyűrűnk se... Köré dobtuk a kötelet, és hajrá. Azt hozzá kell tenni, ekkor már szemerkélt az eső, és egy szép vihar kezdett kerekedni. Peti kezdte ismét az ereszkedést, lentebb érve (szinte egész hosszakat tudtunk ereszkedni) kiszerelve megrángatta a köteleket, hogy le tudnak-e majd jönni…hát nem tudtak. Nincs más hátra, mint új pontot találni…pont ott pont abból igencsak hiányt szenvedtem. Jobb híjján egy lábamnál heverő csorba kőkúpra dobtam a kötelet. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam lefelé, közben fogásokat és lépéseket kerestem az előttem levő falon, ha a kötél le akarna ugrani…nem mintha abban az esetben bármi segítséget nyújtott volna egy fogás…a kötelek súlya a völgy aljáig rántott volna. Végül pár perc őszülés után sikerült leérnem Petihez, itt már az előzőnél jobb standot tudtunk építeni, és majdnem a hómezőig tudtunk ereszkedni. Mire ’földet értünk’ szakadt az eső, mi megcéloztuk az Encián-házat. A hómezőre a peremhasadék miatt elég kockázatos volt átlépni, az első pár méteren szó szerint hason csúsztam a jobb súlyelosztás végett.
Szakadó esőben értünk be a felvonó alsó állomására, ahol jópáran várták az idő jobbra fordulását. Az eső kicsit csendesedett, mi pedig elindultunk a Zamkovski-ház irányába. Útközben arra az elgondolásra jutottunk, hogy eleget másztunk, pénzünk és élelmünk fogytán, így elindulunk hazafelé. Gyorsan összeszedtük cuccainkat, és az ismét eleredő esőben elindultunk Ótátrafüredre. Felmenetben rengeteg turistát láttunk, most viszont szinte csak mi ketten tapostuk az ösvényt. Beérve a házak közé furcsa volt betonon járni ismét…túlságosan is. Megcsúszva a vizes betonon térddel érkeztem egy garázskapuakasztó laposvasba…természetesen a hátizsák súlya tökéletesítette a mutatványt. Fáj fáj, de gyerünk, mert jöhet a vonat. Az állomáson álldogálva azt vettem észre, hogy Peti kicsit furcsa arccal nézi a térdemet. Lepillantottam, majd kicsit én is megijedtem: a rajtam levő háromnegyedes nadrág a térdem alatt jócskán véres volt, de mivel annyira nagyon nem fájt, eltekintettünk az ellátásától. (kérdés, hogy mivel láttuk volna el…talán Petitől kértem volna egy kevés magnéziát, és becsapkodtam volna vele, hogy ne szivárogjon tovább…)
Úton Poprádra, az idő kezdett tisztulni, a hegyek búcsúzóul még utoljára megmutatták magukat… Az állomásra érve a kéregető cigányok hadát elkerülve felszálltunk a kassai vonatra. A kabinban csak ketten ültünk, így az ázott felszerelést a kalauz nem kis meglepetésére kiteregettük…nem is nagyon akart bejönni, azt kérte adjuk ki a jegyeket. Kassára érve megtudtuk, hogy onnan aznap már nem megyünk tovább, mert a magyar államvasút nem továbbít éjszakai vonatokat… Így az éjszakát az állomáson kell töltsük, reggel pedig majd az első vonattal indulunk tovább Gyöngyös felé…
Mászók: Kiss ’Tusnyik Béla’ Péter és Boros ’Tadek’ Csanád
Mászás időpontja: 2008. június 24. – 30.
A mászott utak:
Stredom Y, A2, 4 kötélhossz, Katalin-csúcs, északnyugati fal
A Főgerinc a Lengyel-nyeregtől a Hátsó-Gerlachig, onnan pedig a Gerlachfalvi-csúcs.
Motyka-út,V., 6 kötélhossz, Vörös-torony,nyugati fal
Korosadowicz-út,V, 4 kötélhossz, Sárga-fal, északi fal
Sláma-út, V,úgy 3-4 kötélhosszig, (vagy pedig új utat nyitottunk?) Lomnic-csúcs, déli fal
