2013. szeptember 13., péntek 18:29

Yosemite túl messze van,de ide eljöhet bárki…avagy 3000 láb fogás és lépés Kiemelt

Írta: 
Értékelés:
(0 szavazat)

Mindenkinek - aki egy kicsit is engedett a függőleges világ csábításainak - megfordul előbb-utóbb a fejében a gondolat, hogy jó lenne nagyon nehezet, nagyon hosszút, vagy a kettőt egyszerre mászni… az esetek nagy többségében győz a józan ész, és a megfogant gondolat sohasem ölt testet. Ennek okai hosszan sorolhatóak, hisz kifogás mindig akad, akkor is, ha éppen semmi ok nincs rá. Ott marad a gondolat, hogy milyen jó is lenne a PP Variáns plafonjában lógni, az Eiger utolsó lejtőin rúgni a jeget, az El Cap Spire tetejéről bámulni a csillagos eget, átlépni a Locomotive bástyájára, vagy csak belekapaszkodni egy áhított út vagy boulder kiszállófogásába, ami lehet hogy csak nekem számít... Nem vagyunk egyformák, az elképzeléseink, a céljaink és persze az adottságaink pláne nem egyeznek. De mászni jó, még ha az áhított célok olykor elérhetetlennek is tűnnek…

 3000 láb… nekem ez az egyik álmom, persze nem akárhol. Most már viszont elmondhatom magamról, hogy olyat nem is, de annyit már másztam. Erre jönne a kérdés, hogy ugyan hol, hisz itt rontod a levegőt, 5 éve csak képen látsz igazi hegyeket. Hát itthon. De itthon nincs is ekkora hegy. Valóban, nem kell attól félni hogy holnap reggelre megembereli magát a nagy magyar alföld, és a semmiből gránittornyok bukkannak elő. Csaláshoz kellett folyamodnom: első elképzelésem az volt, hogy műkőből legyártatok 29 Oszolyt, és a már meglévő tetejére kellene őket eljuttatni. Hosszas számolgatás után rájöttem, hogy az akció kivitelezéséhez szükséges összeget nagyjából 3 millió évi munkabérem adná ki. Így olcsóbb trükkök következtek. Mivel a 3000 láb ötlete Andrew Todhunter ’Fall of the Phantom Lord’ című, Dan Osmanról szóló könyve adta, így a kivitelezéshez is e mű adott segítséget: Osman és társai gyors egymásutánban mászták a Lover’s Leap 3-4 kötélhosszas útjait, amíg el nem érték Észak-Amerika legnagyobb sziklafalának a magasságát.

Az Oszoly Csobánkáról júliusban…
Az Oszoly Csobánkáról júliusban…

…és novemberben.
…és novemberben.

2012 novemberében már veszni látszott minden, pedig addigra már kötelet is sikerült szerezni, aminek a hiánya az addigi legjelentősebb hátráltató tényező volt. Az időjárás kezdett egyre barátságtalanabb lenni, a nappalok rövidültek, épp munkám is volt, arról nem is beszélve, hogy a mászótársam nem sokkal azelőtt disszidált az Államokba. Egyszer azonban - pont 14 évvel Dan Osman és 14 nappal Patrick Edlinger halála után - kezdett összeállni a kedvező csillagzat, és a ködös reggel a főút mentén talált egy megpakolt VHV hátizsákkal. Elstoppoltam pestig, de már útközben nyilvánvaló volt, hogy az időjárás minden lesz velem, csak kegyes nem. Mire felértem, már szemerkélt az eső. Célba vettem Csobánkát, ahol a buszról leszállva még a falu fölé magasodó sziklákból se láttam semmit, a köd még mutatóban sem engedett a takarásból. A kedvemet ez sem tudta elvenni, hisz másztam már vizes sziklán, és mi lenne, ha ma épp azt gyakorolnám? Társam nem volt, önbiztosítással terveztem mászni, így nagyon kárt sem tehettem senkiben. Felsétáltam a nyálkás kövek tetejére, és beszereltem. Egy könnyebb úttal kezdtem, éreztem, hogy a feladatot nagyon alulbecsültem. Egy ismétlés után átszereltem egy ötösbe, megnézni az hogy megy.

A szikla teteje a bizalomgerjesztő időben
A szikla teteje a bizalomgerjesztő időben

A kötél az ’Első Reggeli’ -ben
A kötél az ’Első Reggeli’ -ben

 

A vizes, csúszós mészkő felülírta az addigi összes mászó ismeretemet, különös tekintettel a ’3 pont’ szabályára (3 végtag fog, egy pedig keresi a következő pontot) : 3 végtag kapar, hogy a maradék egy tudjon tartani. Elégedetten vettem tudomásul, hogy egy számomra nem túl nehéz útban úgy küzdök, mintha életem legkeményebb mászása lenne, arról nem is beszélve, hogy egy haldokló lajhár hozzám képest Dean Potter tempóját diktálta volna. A nap fénypontja két VI- ra adott út volt, előzetes ismeretek ide vagy oda, legjobb esetben egy-egy beleüléssel. Az eső nem akart alábbhagyni, a lelkesedésem viszont igen, így arra a döntésre jutottam, hogy akkor kell inni, amikor jól esik, és elindultam vissza a városba…
Másnap Kovács Danival kimentünk Ezüsthegyre (akkor legalább az eső nem esett), kevés, de legalább fájdalmas mászás után besétáltunk Csillaghegyre a hévhez, majd kellő mennyiségű dobozos Kőbányai beszerzése után hazafelé indultunk.
Nem egész egy héttel később pedig egy szál pólóban bouldereztem az Oroszlásziklán…nem hiába volt aznap a születésnapom (november 29.)

A főző, egy tortaszelet, napsütés, Oroszlánszikla, 2 doboz sör a hátizsákomban  – avagy a 24. születésnapom, nem egész egy héttel az oszolyi kalandozás után…
A főző, egy tortaszelet, napsütés, Oroszlánszikla, 2 doboz sör a hátizsákomban  – avagy a 24. születésnapom, nem egész egy héttel az oszolyi kalandozás után…

A november végi kalandok után megállíthatatlanul ránk tört a tél, és sokáig nem nagyon akart távozni. Március végén sikerült először kijutni az Oszolyra Mikóczy Balázs barátommal egy kis felsős finomítgatás kedvéért. Pólóban másztunk annak ellenére, hogy körülöttünk az összes hegy még hótakaró alatt rejtőzködött. Este meglátogattam a MAHOE-klubot, hogy találkozzak a pár nappal később a Kancsendzöngára induló Kiss Petivel. Jó utat kívántam, és többen is mondtuk neki, hogy pár hónap múlva egy szerda este ugyanitt szeretnénk hallani az élménybeszámolóját. Azt mondta, úgy fogja fel, hogy legalább eljut a Himalájába, és túrázik egy jót, ha nem is jön össze a csúcs.  Abban maradtunk, hogy amíg ő tábortól táborig tapossa majd a havat, addig én mászok itthon amennyit csak tudok, hogy ha hazajött legyek újra olyan szinten, hogy tudjunk együtt mászni, mint régen, amikor hazajöttem Skóciából. Elbúcsúztunk, ő még maradt, én elindultam hazafelé – akkor még nem gondoltam, hogy többet nem fogunk találkozni…

Lassan, de bizonytalanul közelített a havas március után az esős április. Időközben lett munkahelyem, így viszonylag stabil anyagi háttérrel néztem a jövőbe. Jött április első hétvégéje a maga bizonytalan időjárásával, én pedig vasárnap reggel ismét indultam az Oszolyra. Egyedül, a régi VHV zsákkal… Útközben többször megfordult a fejemben, hogy nem sok értelme van a kirándulásnak, hiszen a sápadtszürke ég alatt nem fog sok babér teremni. Nem baj, lesz ami lesz, hisz novemberben is sikerült mászni, most pedig sokkal jobb idő van – gondoltam, és így is lett. Mivel elég későn értem fel, az áhított 3000 láb esélytelennek tűnt, így inkább azt akartam kipróbálni, hogy mennyi idő alatt jutok fel egy-egy úton három próbálkozás alatt. Az Óra-fal ’normálútjával’(III+,22m) kezdtem, az első kör 03:01 alatt sikerült, a harmadik próbálkozásra ezt sikerült 01:40-re csiszolni. A nem különösen kedvelt ’Egyéves’ (V+) után a Nagy Reibung (VI.) következett, itt 05:06-ból sikerült 03:06-ot csinálni a harmadik próbálkozásra. Átmentem a Delago-falra, a Delago-úton(V.,20m) végül 01:47 alatt sikerült feljutni. Próbálkoztam az ’Első reggeli’-vel(VI-),ott nem sikerült csak 02:33-at elérni. Beszálltam még a hírhedt, de számomra kedves Bocsák útjába (VI+), ami négy és fél perc alatt sikerült. Végezetül másztam még egy Delago-t, majd elindultam a Kevélyeken át Csillaghegyre. Onnan behéveztem a Margit-hídhoz. Úgy gondoltam ideje lenne hazafelé venni az irányt, de megfázni sem akartam, mivel még nem sikerült átcserélni az átizzadt aláöltözetemet. Erre a célra bőven megfelelt a közeli Kisvakond söröző, és ha már ott vagyok, ihatnék is egy sört… Ez keringett a fejemben, amikor beléptem, és az történt, amire egyáltalán nem számítottam – Áron barátom és jópár volt momés építész állt a pultnál…így lett az egy sörből jó sok, és egy utolsó vonatos hazamenetel…

A következő hétvégéken már volt kivel mászni, május közepéig voltunk párszor az Oszolyon, illetve eljutottunk kétszer a Mátrába és egyszer Bajótra is. Május végén újra megcsapott a boulderezés lehelete, így párszor amiatt szorult háttérbe a 3000 láb. Közben ért a lesújtó hír Zsoltról és Petiről, többen kérdezték hogyan tovább, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy mászni kell, mert Peti lenne az első aki egy hatalmas seggberúgással jutalmazná a visszavonulást.

Felső biztosítással az Óra-fal Direkt útjában április végénFelső biztosítással az Óra-fal Direkt útjában április végén

Június másodikán ismét összeállt a kedvező csillagzat, és egy kis izomlázzal küzdve ugyan, de újra elkezdtem gyűjteni a métereket, de a hőség és a tömeg 4 óra mászás után 690 méternél megálljt parancsolt. Ez nem az én napom, gondoltam. A következő hétvégén egy ujjsérülés keresztülhúzta a számításaimat, de a budai hegyekben sétálva a Tündérsziklánál megismerkedtem Kangyal Andrással, a ’Magyarország szikláin’ kalauzok egyik szerkesztőjével.

Június 16.-án, vasárnap a szombati Vaskapuzás után az Oszoly bivakbarlangjában talált a reggel, és reggel kilenckor kötéllel a hátamon felszólóztam a KGY-bordán, és belekezdtem egy újabb potenciális El Cap day-be. Elsőként a KGY kéményét másztam, egymás után ötször – a végén 120 méternél jártam. Átmentem az Órára, a normál utat tudtam csak mászni, mivel ekkorra már foglalt volt az összes többi út. Újabb 120 métert gyűjtöttem itt, majd a tömeget megelégelve átsétáltam a Delagohoz, ahol meglepetésemre alig lézengtek páran. Felmentem ötször a Nagy Kéményen, majd bedobtam a kötelet a Veszprémi Balba, amit 2008 augusztusa – az esésem óta – talán egyszer ha másztam. Itt is mentem öt kört, ekkorra már megvolt az áhított magasság több mint fele, 515 méter, de majdnem ennyi még hátra is volt, az idő pedig egyre csak melegedett. Következőnek egy ismeretlen ötös-hatos környéki út – a Pecsételő V+ ért, mint utóbb kiderült- lett kiszemelve a Veszprémi és a Nagy Kémény között. Miután ezt is végigmásztam ötször, a Nagyodú fölött szereltem be. Eddigre 640 mászott méterrel a hátam mögött a saját izzadtságomban fürödve már nem volt kimondottan örömteli a terpeszkéményt mászni. Majd’ 100 méter keserves kéménymászás után már szinte felüdülésnek számított a Delago a zsíros repedéseivel. Az itt mászott 4 kör, azaz 80 méter után 820 méterre reggeltől úgy döntöttem az utolsó 100 métert egy könnyebb útban fogom mászni, így újra a Nagy Kémény standjába került a kötél. Közben szépen csendben eltűnt mindenki a fal alól, még a nagyon másnapos, de kitartó másik köteles szólista is, aki időről időre megkérdezte hol járok, minden rendben van-e. Teljesen egyedül voltam, amikor nekivágtam az utolsó hossznak. Már csak a következő fogások és lépések léteztek, mozdulatról mozdulatra küzdöttem magam felfelé, körülbelül olyan tempóban, mint amikor novemberben a csuromvizes fallal küzdöttem. Az út felénél kezdtem magam úgy érezni, mint régen egy-egy teljesítménytúra utolsó pár száz méterén: amikor Prágában a panelházak között botladoztunk Kovács Danival 104 és fél kilométer után, vagy amikor a BEAC 110 utolsó emelkedőjének vágtunk neki… Szóval ismerős volt már az érzés, de itt nem várt se kitűző, se oklevél, se gratuláció, csak egy kiszerelés meg egy ereszkedés a szilák aljáig. Az utolsó 5 méter a párkánytól az örökkévalóságnak tűnt, és a kiszálláshoz érve nem tudtam mást csinálni, csak lerogyni a stand alá, és bámulni az eget. Úgy 10 perc után megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán földet kellene érni. Kibontottam a csomómat, befűztem a kötelet egy sima ereszkedésre, majd leereszkedtem a Delago párkányára. Kivettem magam és lefeküdtem a forró kőre. Elfogott az ismerős „Nincs az az Isten hogy én innen felemeljem a seggem” érzés. Bámultam az eget, próbáltam összeszedni magamat. Közben egyre több dolog forgott a fejemben: az elmúlt 2 hónap, Petiék elvesztése, no meg a Kill Bill 2-ben ismertetett felállás: megcsináltad, amit akartál, most mi lesz? Szerettem volna minél több embernek elmondani, hogy igen, valóra vált egy álmom. Mindössze egy rövid sms-re futotta, amire válasz persze nem érkezett. Lehet, hogy senkit nem érdekel? Valószínű, de nem is másoknak csináltam. Összeszedtem magamat, és leereszkedtem. Lehúztam a kötelet, majd összepakoltam a cuccaimat. Átöltöztem, és gondoltam itt az ideje inni egy sört. Elindultam a falu felé, megcéloztam az Oszoly büfét, ahol még sose jártam azelőtt. Beléptem, kértem egy sört. A büfés megkérdezte, hogy Ászokot vagy Heinekent kérek, erre én megismételtem, hogy egy sört kérek. Így mivel sör nem volt, ott is hagytam a büfét. Ennyit a lenti világgal való első találkozással…mi lett volna, ha nem csak reggel óta vagyok ’fent’?

És ezek után? A következő hétvégén elmentem a Mátrába, a cél 2 nap alatt 1000 méter lett volna, de a második napra elromlott az idő, így be kellett érnem 515 méter ’négyestől hatosig’ mászással a Báránykőn. Ezután kis boulderezés következett, volt szerencsém Kangyal Andrással mászni a Bányában (nem úgy, mint korábban lesérülve a Tündéren). Július közepén terápiás céllal – munkahelyi és egyéb idegborzolások ellensúlyozására – visszatértem az Oszolyra, éjjeli érkezés után a párkányon aludtam, ahol úgy félóránként arra ébredtem, hogy nincs lefestve a fal – lehet kicsit agyamra ment a munkahelyem? Másnap könnyedebb mászások következtek, Csapajev társaságát élvezve. A következő hétvégén – immár egy fényképezőgép társaságában – újra a Mátra volt a cél, ekkor egy napszúrás gondolta úgy, hogy nem kell túlzásba vinni a dolgokat, de a kedvenceket és másnap a Torony 3 hetesét (Román Nylon,Vektor,Deviáns) így is sikerült mászni. Ezeket követően összeszedtem az öngyilkos indulatot, hogy egy újabb El Cap Day-t másszak, ismét az Oszolyon. Felstoppoltam Pestre, irány Csobánka, minden kezdett szerencsésen alakulni, csak az idő nem akart lassulni, így nagyon hamar a tűző napon találtam magam, végül azonban egy régi sérülés visszaköszönése miatt 510 méter/2 és fél óra után feladni kényszerültem. Úgy másfél óra fal tövében fetrengés után sikerült talpra állni, amire igen nagy szükség volt, hisz aznap érkezett meg az új mászócipőm, és illett érte menni.

Báránykő, a mátrai andezitparadicsom, ahol még nem jött össze a 3000 láb
Báránykő, a mátrai andezitparadicsom, ahol még nem jött össze a 3000 láb

 

Ezek történtek augusztus másodikáig. (Furcsa egybeesés: 5 évvel azelőtt pont ezen a napon repültem 8-10 métert a Veszprémi Balból egy párkányra.) Azóta nem került elő a Croll és a mellheveder, noha tervek azért vannak: meg kellene csinálni a mátrai El Cap Day-t, és ha már ritkán is jutok el oda, és volt olyan is, hogy a túra az esztergomi kórházban ért véget, jó lenne a hírhedten csúszós Bajóti Öreg-kőn is mászni… egyedül, sokat, időre. Aztán persze nem lenne rossz elölmászásban ennyit megtenni, de ahhoz biztosítóember is szükségeltetik… ez pedig magányos műfaj, én meg elég antiszociális vagyok.
Kicsit távolabbi horizontok felé tekintve szívesen kipróbálnám több kötélhosszas utak gyors mászását, de anyagi forrás és mászótársak hiányában ez egyenlőre megmarad álom szintjén. Pedig talán a kedves olvasó is szívesebben olvasna Tátráról, Dolomitokról vagy adja Isten a Bergellről… arról nem is beszélve, hogy e sorok írója is szívesebben mászna ott, de jelenleg ez adott… Kicsit sárga (vagy fehér vagy vörösesbarna), kicsit savanyú, nagyon csúszik, nagy rajta a tömeg, de a miénk. De lehet rajta mászni, és ide eljöhet bárki, még ha Yosemite túl messze is van…

Végezetül egy esős napon kitalált mértékegység-rendszer az egy nap mászott méterek összehasonlításához…
550m – Cima Grande
914m – El Cap
1000m - Weber
1200m – Walker
1800m – Eiger

szóval, van még hova…

Tadek


Megjelent: 6866 alkalommal Utoljára frissítve: 2013. szeptember 13., péntek 18:54
Boros Csanád

hadd ne mondjak semmit:D

Legfrissebbek a szerzőtől: Boros Csanád

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned