Mindenkinek - aki egy kicsit is engedett a függőleges világ csábításainak - megfordul előbb-utóbb a fejében a gondolat, hogy jó lenne nagyon nehezet, nagyon hosszút, vagy a kettőt egyszerre mászni… az esetek nagy többségében győz a józan ész, és a megfogant gondolat sohasem ölt testet. Ennek okai hosszan sorolhatóak, hisz kifogás mindig akad, akkor is, ha éppen semmi ok nincs rá. Ott marad a gondolat, hogy milyen jó is lenne a PP Variáns plafonjában lógni, az Eiger utolsó lejtőin rúgni a jeget, az El Cap Spire tetejéről bámulni a csillagos eget, átlépni a Locomotive bástyájára, vagy csak belekapaszkodni egy áhított út vagy boulder kiszállófogásába, ami lehet hogy csak nekem számít... Nem vagyunk egyformák, az elképzeléseink, a céljaink és persze az adottságaink pláne nem egyeznek. De mászni jó, még ha az áhított célok olykor elérhetetlennek is tűnnek…

„A világ három legszebb, legkisebb és legmocskosabb időjárású hegysége a patagóniai tornyok, a Glen Coe és a Magas-Tátra…”(egy mindhárom helyen megfordult skót cimbora kinyilatkoztatása a Harbour’s Inn nevezetű newhaveni kocsmában)